Mozsgó Díszpolgárai

Szigetváron született 1910. szeptember 28-án. Szülővárosában végezte el az elemi és polgári iskolát. Tanulmányait a Pécsi Tanítóképzőben folytatta, itt szerzett kántortanítói diplomát. Rövid kitérő után a mozsgói iskolában kezdte meg tanítói munkáját 1930. november 20-án. 1933-ban lett a falu népművelője, s mellette betöltötte a járási néprajzi előadói munkakört is. 1942-ben őt nevezték ki az iskola igazgatójának.

Többször behívták gyakorlatra a hadseregbe, végül kikerült a keleti frontra, a doni harcokba. Itt szerzett élményeiről mesél Sára Sándor filmrendező huszonöt részes Krónika című sorozatában. 1946 augusztusában került haza, és folytatólagosan átvette a körzeti iskola irányítását és a népművelői felelős munkakört. 1947-1949 között tanulmányi felügyelő volt.

Részt vett az 1956-os helyi eseményekben, ami miatt felfüggesztették pedagógusi állásából, el kellett hagynia szolgálati lakását is. Ezekben az időkben kántorként dolgozott. 1963-ban rehabilitálták, s ismét bekapcsolódhatott a népművelési teendőkbe, a körzeti művelődési otthon igazgatójává nevezték ki. A járási honismereti szakreferensi tevékenységet is ellátta. 1968-ban a Baranya megyei Műemlék Albizottság tagjává választották. 1974-ben a Népművelési Intézet keretében szervezett Művelődési Ház Vezetők Országos Munkaközösségének tagjává nevezték ki. 1956-ban ő szorgalmazta a Művelődési Ház megépítését. Az általa irányított Ifjúsági Klub példaként szolgált a környék ifjúsága körében végzett munka számára.

1977-ben vonult nyugdíjba, s tovább vezette szakkörét, gondozta gyűjteményét, mindaddig, míg egészségi állapota engedte.
1980-ban kapta meg az aranydiplomát. Az átadó ünnepséget rögzítette Sára Sándor stábja, ebből készült a Néptanítók című film, melynek ő is egyik szereplője.
1990-ben vette át a gyémántdiplomát, 1991-ben Mozsgó első díszpolgárává választották. Ez év december 1-én elhunyt. December 12-én, kívánsága szerint, Mozsgón kísérték örök nyugalomra. Sírján a felirat verséből idéz:

Budapesten született 1915. február 13-án. Édesapja villamosvezető, majd levélhordó volt. Megjárta az első világháború frontjait. Édesanyja, 1918-ban bekövetkezett haláláig, cselédlányként kereste kenyerét. Édesanyja korai halálakor anyai nagynénjéék fogadták örökbe. Nevelőszülei is egyszerű emberek voltak.

1920-ban nevelőszüleivel Szabadszállásra költözik, melyet igazán szülőfalujának érez. Elemi népiskolai tanulmányait itt kezdi meg. Középiskolai tanulmányait a budapesti, pápai és kunszentmiklósi református gimnáziumokban végezte, ez utóbbiban érettségizik 1933-ban.
Ezt követően a Budapesti Református Theológiai Akadémia hallgatója. 1937-ben megszerezte a segédlelkészi oklevelet, majd az 1937/38. tanévben a nagykőrösi lelkész-tanítói tanfolyamon lelkész-tanítói oklevelet kapott, s 1939-ben letette a második lelkészképesítő vizsgát.
1935. októberétől 1941. szeptemberéig a lelkészi hivatását gyakorolta, többek közt Érsekcsanádon, Őriszentmiklóson, Budapesten, Pécsen és Gordisán.
1941. szeptember 18-án foglalta el a markóci lelkész-tanítói állást. Az iskola nagyon kicsiny volt, ezért a tanító nem részesült államsegélyben, kizárólag a hívek lukma címén fizetett járandóságát kapta. Szolgálatát mégis szent hevüléssel végezte.
1941-ben feleségül vette Horváth Ella okleveles tanítónőt. Házasságukból két leány gyermekük született: Erzsébet 1944-ben, Sarolta pedig 1947-ben.
A második világháborúban tábori lelkészként szolgált. Először a II. hadsereg kötelékében, megtéve a Dontól való visszavonulás 900 km-es "sétáját", majd a kaposvári 6. gyalogezredben. A fronton fényképezett, pontos leírásokat készített a temetési helyekről és személyekről. Több évtizeden keresztül levelezésben állt az eltűntek, meghaltak családjával. Fotóit, visszaemlékezését felhasználta 1981-ben a Magyar Televízió Pécsi Körzeti Stúdiója a Hol vannak a katonák? és Sára Sándor a Krónika című sorozatában.
A háború után még egy ideig folytatja református lelkészi és tanítói munkáját Markócon. Az egyházmegyei hatóság 1947-ben az ún. Okorvidék iskolafelügyelőjévé nevezte ki. Még két éven keresztül mindkét hivatását betöltötte, de 1951-től választania kellett. Ő a tanítást választotta. Így került 1951. október 24-én Almáskeresztúrra igazgató-tanítónak, ahol az 5-8. osztályt tanította, felesége pedig az 1-4. évfolyamot.
A falu rövid idő alatt befogadta őket, ők pedig hűségesen szolgálták a közösséget. A kis iskolában nagy lehetőséget leltek az egyéniségek, a jellem, a közösség fejlesztésére, az érzelmi nevelésre, miközben versenyképes tudást is biztosítottak tanulóiknak. Az embere bizalommal fordultak tanítójukhoz, aki jogászuk, mérnökük, orvosuk is volt egyben.
1962 őszén a körzetesítéssel a felső tagozat Mozsgóra kerül, ismét változtatni kényszerül. Egy tanéven át az elekmajori 1-4. osztályos iskolában vállalta a tanítói feladatokat. A kis iskola megszűnt, s ekkor a mozsgói Általános Iskolához helyezték át, ahol 10 éven át igazgatóhelyettes volt, s a felső tagozatban számtant és fizikát tanított.
1973-ban felesége nyugdíjba ment, és ekkor visszatér Almáskeresztúrra, s még másfél évig tanította ott az alsó tagozatos diákokat. A kis iskola 1975-ben itt is megszűnt, s Péteri Ferenc nyugdíjba vonult. Még három évig helyettesítőként dolgozott a mozsgói iskolánál. 1979 tavaszán tartotta meg utolsó óráját.
1972-ben a Baranya Megyei Levéltár kezdeményezésére minden községnek írnia kellett a krónikáját évről-évre. Az első esztendő kivételével ő is bekapcsolódott ebbe a munkába egészen 1993-ig. Eleinte négy község mindennapjait jegyezte le: Mozsgó, Almáskeresztúr, Csertő, Szulimán. A krónika három részből állt: napló, statisztika, dokumentumok, rögzítette az egész évi eseményeket, a község fejlődését. Erőssége a krónikának, hogy évente 120-150 db fénykép került a dokumentumrészbe.
Nagyon sok pályázaton vett részt, ahol már mint nyugdíjas pedagógus igyekezett rögzíteni élettapasztalatait, tanítói tapasztalatait, hogy a későbbi nemzedék számára átadja. Ezek az írások kivétel nélkül díjazásban részesültek. De a Dunántúli Naplóba, a Szigetvár és Vidéke című újságban is jelentek meg írásai.
Legjobb tudása szerint törekedett arra, hogy felébressze a tanulókban a felelősségérzetet, kibontakoztassa a vezetői készséget. Iskolai tevékenységét szerves egységben végezte iskolán kívüli munkájával. A műveltség terjesztésének legkülönfélébb eszközeit alkalmazta - előadások, színdarabok, kirándulás, könyvtár stb. -. Közéleti tevékenysége összefonódott a falu és környéke történetével, életével, adottságaival.
2004. február 11-én, 89 éves korában hunyt el. Hamvai a pécsi Központi temetőben nyugszanak.

Csikóstöttősön született 1930. december 1-jén. Az általános iskolát Kaposszekcsőn, a középiskolát Dombóváron végezte el. Felsőfokú tanulmányait a budapesti Állatorvostudományi Főiskolán folytatta, ahol 1956. szeptember 6-án avatták okleveles állatorvossá. 1956. szeptember 16-i hatállyal szakmai közigazgatási gyakorlat elsajátítása céljából két hónap időtartamra a szigetvári Járási Főállatorvoshoz osztották be szolgálatra. A két hónap gyakorlat sikeres letétele után a megyei vezető főállatorvos maga mellé osztotta be egy hónap közigazgatási szakmai gyakorlatra. Körállatorvosi teendők ellátására kijelölt körzete ekkor Mozsgó, Almáskeresztúr, Csertő, Szulimán, Zsibót volt.

1957. novemberében kötött házasságot Nagy Izabellával. December hónapban Mozsgóra költöztek, ahol felesége tanítói állást kapott, őt pedig 1958-ban kinevezték Mozsgó és körzete állatorvosának. Három gyermekük már itt született: József (1958), Endre (1962), László (1972). A községben munkáját elismerték, ezért itt kívántak letelepedni. 1972-ben a faluban telket vásároltak és felépítették családi házukat.

Mindig fontos volt számára az állatorvosi hivatása. Hamar elnyerte a lakosság bizalmát, más megyékből is jöttek ide hozzá. Becsülték tudásáért, szorgalmáért, megbízhatóságáért és pontosságáért. Megyei szintű elismerésben részesült 1986-ban. Sokat és kitartóan dolgozott. Szerették és tisztelték a gazdák, mert a gyógyító munkája során a segítőkészsége, és nem a pénzszerzés motiválta őt. Ezért voltak bizalommal iránta.

1990. december 30-án vonult nyugdíjba. Nyugdíjba vonulása után is segítette az állattartók munkáját.

Mozsgó Község Önkormányzatának Képviselő-testülete 1997-ben munkásságáért, a falu közösségéért, a falu szolgálatáért végzett tevékenységéért Díszpolgári címet adományozott neki.

2001. december 31-én hunyt el, és Mozsgón helyezték el végső nyugalomba 2002. január 18-án.

Szegényparaszti családból született 1928. május 3-án Földdeákon, Csanádmegyében. Általános iskolai tanulmányait Földdeákon kezdte, majd Apátfalván fejezte be. Polgári iskolába Makón járt, 1944-ben fejezte be. 1945-ben bekapcsolódott az ifjúsági kommunista mozgalomba, elnöke volt az Egyesült Paraszt Ifjúsági Szövetségnek.

Mindig szerette a gyengébbeket segíteni, így 1949-ben jelentkezett a szegedi védőnő képzőbe, ahol felvételt nyert. 1951-ben végzett, és a kötelező kihelyezett drávafoki helye után, Mozsgóra került.

Itt dolgozott 1953. március 1-től. Munkájában megtalálta mindazt, amit szeretett csinálni. Igen sokoldalú volt a feladata, gyakran volt a körzet orvos és szülésznő nélkül, így sokszor azon feladatokat is neki kellett ellátni. A vöröskeresztmunkában aktívan részt vett. 1966-ban a Vöröskereszt Kiváló kitüntetést kapta.

Sokat helyettesített a környező körzetekben Ibafán, Szentlászlón. 1966-ban az egészségügyi dolgozó kitüntetésben részesült. A kiváló dolgozó kitüntetést még két alkalommal kapta. Főorvosi dicséretben részesült a megyei főorvos által. Három alkalommal kapta meg a kiváló egészségnevelő kitüntetést.

30 évig dolgozott folyamatosan a mozsgói körzetben.  Egy gyermeke volt, akkor még nem volt gyes, így hat hét után dolgoznia kellett.

Szerette az embereket, és ez segített abban, hogy munkáját szívvel lélekkel végezze. 1983. május 17-ig dolgozott, ekkor vonult nyugdíjba. 1983. június 30-án Kiváló Munkáért kitüntetésben részesült.

1997-ben Mozsgó Község Önkormányzatának Képviselő-testülete körzeti védőnői tevékenységéért, a falu szolgálatáért végzett munkája elismeréséért Díszpolgári címet adományozott neki.

2007. október 17-én hunyt el.